álmodozások bejegyzései 
A nagy visszatérés
Amikor a próbajáték helyéül szolgáló pályát kerestem, elsétáltam a Fradi pálya előtt, és eszembe jutott, hogy mennyi nagy focista fordult meg azon a gyepen, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen focista fog pályára lépni azon a próbajátékon. Ugyanis nem csak Ők készültek tesztelni engem, hanem én is magam. Saját magam sem tudtam (csak sejtettem), hogy mire vagyok képes.
Mire odaértem, a többiek már átöltöztek, így én egyedül voltam az öltözőben. Átvedlettem. Amikor az első csukát felhúztam a lábamra, egy kis szellemkép alakjában 11 évvel ezelőtti énem - akár egy hologram - szállt az új cipőre, s ilyen módon szólt hozzám:
- Nem hittem volna, hogy újra próbálod ennyi év után, büszke vagyok rád!- s amint kimondta ezeket a szavakat, mintha csak egy színházi végszó lenne, a másik, még cipő nélküli lábfejemre újabb látomás vetült, méghozzá jelenkori énem kicsinyített mása, aki párbeszéddé alakította kettejük jelenlétét:
- Lehetsz is büszke rá, majd meglátod néhány perc múlva, hogy mire is vagy büszke!
- Ne beszélj butaságot, ügyes lesz.
- Ettől félek én is... -nevetett fel jelenlegi énem mása - Menj csak ki haver, és égesd be magad!
- Nincs mit szégyenlened, ne is figyelj rá, menj ki és hozz ki magadból mindent, és meglátjuk mire lesz ez elég.
- Fogadhatnánk esetleg, öreg! Egy sör, egy fél, hogy elesik a labdában. Hiszen még sosem játszott stoplis csukában!
- Álom a fogadást, ügyes gyerek ő, és hamar megszokja!
- A cipőt igen, de a labda biztosan zavarja majd- tört ki hangos nevetésben.
- Te hülye vagy! Te nem tudod, de én igen, hogy milyen jól nyomta régen.
- Régen... - fütyörészett a kis gonosz.
- Olyan ez, mint a biciklizés, nem felejtette el, hogyan kell a labdával bánni.
- Egy sör, egy fél, hogy oxigénsátorban végzi!
- Állom, te negatív disznó!
- Reális malac vagyok - vigyorgott.
Ezzel lepöcköltem reális malac barátunkat a másik lábamról és felhúztam rá másik csukámat, és kimentem a pályára.
Bemutatott az edző a többieknek, és máris kezdetét vette a gyakorlás.
Első gyakorlatként párokat alkotva, egymással szemben állva passzolgattunk. A labdát ballal kellett átvenni, és egy bója mellett elhúzva jobbal passzolni, majd ugyanezt felváltott lábbal. Eleinte pontatlanul ment, s ezt negatív barátom sem hagyhatta szó nélkül:
- Haver, tudod, hogy mi a feladat?- szerencsére, hamar pontossá vált a passzjátékom, mire pozitív énem megdicsért.
- Így is van, tudom, hogy tudod te ezt, és a malac is tudja.
A második gyakorlatban hármas csoportokban vezettük a labdát a pályán keresztben. A feladat szerint a középső ember osztogatja ki a két szélsőnek a labdát, majd visszakapja azt.
- Nem kell egy kis oxigén inas? Ingyér' adom, tekintsd adománynak.
- Menj Te a búsba, évek óta nem mozgott, ez természetes, inkább a pontos passzokat figyeld!
- Ezt el sem lehet rontani. Érdekelne, hogy akkor is ilyen pontos lenne, ha futnának és nem kocognának?
A harmadik gyakorlatban négyen szerepeltünk, egymással szemben két-két emberrel.
A feladat lényege az volt, hogy a labdát vezessük át a túloldalra, két bója közt passzoljuk át a társunknak, s amíg Ő vezeti, mi hátrafelé futva térjünk vissza a kiindulási pontra.
- Nézd már a csávót, mintha bottal hulahopp karikát terelgetne - fulladozott a röhögéstől a kis gonosz énem.
- Ne légy már bunkó, egészen ügyes.
- Ja, különösen ebben a rák mászásban...
- Meg kell szoknia a mozdulatsort, Te hülye!
- Ügyes, két centiről sikerült átpasszolni a bója között, ÉV Játékosa díjat neki!
- Nincs jobb dolgod?
- Juj, el ne ess már itt nekem ebben a nagy tolatásban, hehe!
- ....
- Hűha, már sípol a tüdeje... Nem megy ez haver.... Gyenge vagy, kevés vagy, szégyen vagy. Lilul a burád, barátom! Kivettem a táskádból a törölközőt, bedobjam?
Aztán feladtam. Szégyen, nem szégyen, az évek óta tartó mozgáshiány a reális malacot igazolta. Kidurrantam az edzés felénél, kevésnek bizonyultam...
- Ne búslakodj, ügyes voltál, megpróbáltad.
- De nem kellett volna... Illetve dehogy nem: két sör, két fél: ma este nagyon be rúgok.
- Egy sör, egy fél, a labdával jól bánt.
- Akár egy aranylabdás...
- Ne hallgass rá, nagy volt a kihagyásod, de ez nem gond: kijársz a haverokkal focizni, eljársz futni, szedsz magadra egy kis izmot, egy kis állóképességet, és jövőre megpróbálod máshol, és majd ezek ellen gólokkal bizonyítasz! Ne add fel!
- Szerintem se add fel, hehe! Kérdezd meg Őket, hogy a meccsekre beöltözhetnél-e kabalaállatnak!- Aztán a fokozatosan távolodó kacagással véget ért ez a különös párbeszéd, s vele a nagy visszatérés is...
Próbajáték féleség...
Ma kaptam egy e-mailt attól a csapattól,akiknek nem kellettem, hogy van hely a csapatban, és ha még akarok menni, hát Ők szívesen látnak egy próbajátékon, ahol megnézik, hogyan játszom.
Kedden lesz az alkalom, és én vegyes érzésekkel vagyok iránta.
1. Utánanéztem a csapatnak, és az eredmények alapján gyengébb, mint az a csapat, ahová azért nem mentem, mert nincs pénzem a tagdíjra.
2. Ez a csapat sokkal fiatalabb átlagéletkorú, mint a másik, és valahogy az az érzésem, hogy ügyesebbek is, s ellentétben a másik csapattal, ez utóbbi edzéseket is tart.
3. Mivel 6-8 évvel fiatalabbak, mint én, és én 11 éve nem fociztam, és évek óta a mozgást is hanyagolom, tartok tőle, hogy fizikálisan kevés leszek...
4. Ugyanakkor biztos, hogy úgy fogok hajtani, mintha az életem ezen múlna, hogy bizonyítsam, hogy helyem van a csapatban.
5. A másik csapatban nagyon tetszett, hogy van saját honlapjuk, ami nagyon barátságos, és jópofa, viszont "új csapatomnak" nincs.
6. Viszont az új lehetőségben nagyon jó, hogy zebra csíkozású mezük van, akár a Juvénak, és ellentétben a másik csapattal, ezt ők biztosítják.
7. Sohasem játszottam még nagy pályán meccset, s az teljesen más világ, mint a kis pálya, és még stoplis cipőben sem játszottam ezidáig.
8. Ugyanakkor a kis pályás foci sem lebecsülendő, és ott bizony nem vallottam szégyent.
9. Nagyon izgulok
10. Nagyon akarok bizonyítani.
11. Foglalt a 9-es és 19-es mez.
12. Ám a 39-es nem.
13. Ez a csapat messzebb van, mint a másik.
14. Ez a csapat biztatóbb, mint a másik.
15. Fogalmam sincs mi lesz.
16. Ezt nem akarom, nem fogom feladni.
Miért nem lettem focista...
A gyermekemberek fiú felének nagy része gyakran (napjainkban egyre ritkábban) álmodozik arról, hogy ha felnőtt lesz, akkor focista lesz belőle.
Az én álmom is az volt annak idején...
Óriási foci őrült voltam, s ez mára sem változott. Több tucat füzetet tudok most is mutatni, amik tele vannak mindenféle statisztikákkal, és a könyvespolcomon sem egy számjegyű a foci témájú példány.
Ami változott az az, hogy egy jó ideje már nem művelem gyakorlatban ezt a játékot.
Gyerekkorunkban minden nap fociztunk, méghozzá nem is keveset: az órák közti szünetekben elsőként vágtunk ki az ajtón, hogy a lehető leghosszabbra nyújtsuk a mini meccsünket, s ennek érdekében gyakran késtünk is a következő 45 percről.
Aztán amikor vége volt a sulinak, délután kimentünk a pályára és sötétedésig, órákig tartó meccseket játszottunk.
Nem okozott gondot a zord időjárás sem, ha esett, hát csatakosan, sárosan rúgtuk a bőrt. Ha tél volt, hát irány a tornaterem, de ha azt nem tudtuk elintézni, akkor csak egy kis konyhasót kellett csempészni valamelyikünknek, és a nagyon jeges részekre rászórva mehetett is a zsuga...
Nagy ritkán az is előfordult, hogy nem volt labda, de akadályt ez sem jelentett, mert eljátszottunk mi mindennel, legyen az flakon, egy fadarab, vagy akár az osztályteremben a szivacs.
Éjjel-nappal fociztam tehát, és mondhatom, egészen jól ment. Természetesen ezekről a kis meccsekről is vezettem statisztikát, és ezekkel is bizonyíthatom, hogy én lőttem a legtöbb gólt (bibibá). Ha az arányokat nézzük, akkor kábé úgy nézett ki a dolog, hogy mire a második legjobb góllövő elérte a száz lőtt gólt, én már kétszázötvennél jártam. (A szülőfalum tavalyi legjobb játékosa, aki 30 meccsen lőtt 41 góljával gólkirály lett a tavalyi bajnokságban, akkoriban ötöd annyi gólt lőtt, mint én).
A középiskolában már kevesebbet játszottam, de azért hétvégéken még otthon kijártunk a srácokkal 4-5 órákat focizgatni, a miskolci osztálytársakkal pedig két-három hetente teremben fociztunk, ezenfelül ott volt még a kolis foci és az iskolai osztályok közötti bajnokság. Itt sem ment rosszul a packa, házi gólkirály és Kolis bajnok voltam.
11 éve már, hogy csak nagyon ritkán focizgatok, nem nagyon vannak társak...
Na de nézzük csak miért nem lettem focista, ha már ez a cím.
Elsősorban azt kell okként felhoznom, hogy nem mertem elmenni edzésre, illetve nem mertem szólni senkinek, hogy focista szeretnék lenni. Az ifisták a szememben egyszerre voltak irigyelt játékosok, és nagyképű barmok. Miközben arra vágytam, hogy a csapat tagja legyek, nem akartam hozzájuk bekerülni, mert egy olyan társaság volt, akik nem tetszettek nekem. Aztán jött egy generációváltás, amitől kezdve már a haverok lettek a csapat tagjai. Ide beférhettem volna, hiszen semmivel sem voltam rosszabbak, mint Ők. Ugyanakkor volt bennem egy akkora félsz, amitől sosem tudtam megszabadulni...
Egyszer elkísértem a focicsapatot a csapatbuszon egy vidéki meccsre, és hazafelé a mellettem ülő havert megkérdezték, hogy akar-e a csapatban játszani, mert látták, hogy ügyes. Őszintén mondom: sokkal rosszabb volt, mint én, viszont állandóan ott lógott az edzéseken. Ebből következik, hogy az én hibám, hogy nem lettem focista: csak közel kellett volna kerülnöm a tűzhöz, és biztosan én is ott lehettem volna...
Nem áltatom magam, szinte a nullával egyenlő az esélye annak, hogy akármit is kereshettem volna a focival, de biztos vagyok benne, hogy a helyi csapatba befértem volna, és sok-sok gólt lőhettem volna. Nekem nem is kellett volna több, hiszen ez volt a gyerekkori álmom, s ha kicsit leleményesebb vagyok, ez sikerülhetett is volna...
Ám ez már csak örökös feltételezés marad: 32 vagyok, az álmoknak bilibe lógó kéz lett a vége, és ma már ott tartunk, hogy az említett gólkirályon és még néhány srácon kívül már kiöregedtek a haverjaim a felnőtt csapatból is, és hétvégén már a szomszéd lány, az egykori játszótárs 16 éves fia is bemutatkozott a felnőtt csapatban.
A focinak nagyon sok emléket köszönhetek, amit sosem feledek, ugyanakkor kissé fáj, hogy önhibám miatt, ezen emlékek többszöröséről maradtam le...
