Frost/Nixon - 2008
Egy friss kedvenc... Rég óta szerettem volna látni ezt a filmet, rajta volt a listámon már egy ideje, méghozzá annak ellenére, hogy tudtam: a film politikai témájú. Tudva levő, hogy én nem szeretem a politikát, nem is érdekel különösebben, de a Watergate botrány valamiért évek óta mozgat. Nem tudom a dolgot megmagyarázni, de érdekes a téma a számomra ( s ezt az érzést csak erősíti az a tény, hogy az egész botrányt Forrest Gump robbantotta ki :)).
A rendező Ron Howard nagy név a szakmában, kedvencem Tőle az Apollo 13 című mozi, ami ugyancsak megtörtént történelmi eseményt dolgoz fel, de a Váltságdíj is nagy favorit.
Az alap szituáció az, hogy a fent említett botrány miatt lemond Nixon elnök, ezzel Ő az első lemondó elnöke az USA történelmének. Frost, egy showman pedig ebben az eseményben lát óriási lehetőséget. Terve, hogy interjút készítsen az ex-elnökkel, hiszen ezzel a olyan nézettségre tehet szert, ami fellendítheti a karrierjét. Az elnök rááll az üzletre, hiszen így a politikus könnyen tisztázhatja magát, és visszanyerheti becsületét a nép előtt...
Ezzel egy óriási meccs veszi kezdetét, ahol a kimagyarázó művész lebecsüli a komoly interjúkban rutintalan Frost-ot, és ahol a showman tele van önbizalommal.
Azért írok meccset, mert az olasz foci kedvelőjeként az egész interjút olyannak láttam, mint egy nagy taktikai hadviselést.
Mind a kérdező, mind pedig az ex-elnök mögött állt "edzői stáb", akik felkészítették "Versenyzőiket", és ha kellett időt kérve módosítottak a taktikán.
A felek viszont nem kézzel-lábbal, hanem szavakkal küzdöttek meg, méghozzá négy negyedben.
A film egy pillanatra sem válik unalmassá, a dialógusok olyannyira jók, és izgalmasak, hogy szinte szurkolni kezdünk az éppen vesztésre állónak.
A színészek zseniálisan játszanak, ami a bőséges szövegnek köszönhető. Ám ez csupán táptalaja a jó játéknak, hiszen amilyen remek alkalom nagyot játszani egy ilyen típusú filmben, éppen olyan könnyű belebukni is. A két főszereplő (Michael Sheen-Frost/Frank Langella-Nixon) mellett a mellékszereplők is nagyot alkotnak.
Mindemellett pedig olyan személyiségrajzokat kapunk, amelyek igazán hitelessé és érdekessé teszik a karaktereket.
Magyarra lefordítva olyan csatát képzeljünk el, ahol Sebestyén Balázs leleplező interjúra kéri fel Gyurcsány Ferencet az öszödi beszéd kapcsán.
Kötelező darab!
A film előzetese:
http://www.youtube.com/watch?v=aRWgFMMlXP8
A film az imdb-n:
http://www.imdb.com/title/tt0870111/
Ahogy tényleg élnem illene, élnem illik.
Életem teljességéhez nem szükséges sok dolog, nagy részük már a birtokomban is van.
Már évekkel ezelőtt kialakult az ízlésvilágom, és ez főbb vonalaiban azóta sem változott, maximum finomult imitt-amott.
Bátran, őszintén vállalhatom, hogy hű vagyok a kedvenceimhez.
Évek óta ugyanazok a kedvenc időtöltéseim, ugyanazok a kedvenc csapataim, a kedvenc zenekaraim, még a kedvenc filmjeim közé is nehezen kerül be új alkotás, nem csapongok ide-oda a trendek hullámain.
Zene. Első kollégiumi évemben, 14 évesen "fertőzött" meg a gitárzene, és ez évről évre fokozódik. Egyre több bandát ismerek meg, de a kezdeti kedvencek mindig is azok maradnak. Zenélni nem tudok, még ha van is egy basszusgitárom, amitől sosem válnék meg, de hallgatni jól tudok (és ez nem azonos a hallással).
Eleinte kazettán gyűjtöttem a zenéket, majd cd-n. Minkét korszakban voltak/vannak másolt, írt lemezeim, de a legfontosabb anyagok eredetiben díszítik a polcomat. Más világ az úgy: a zenehallgatás közbeni borító olvasás, nézegetés egy másik dimenziót ad a kész műnek, talán azért, mert a borító ugyanúgy része a cd-nek, mint maga a zene.
Filmvilág. Nagyon érdekel ez a terület, nem pusztán a filmek, hanem a történetek háttere is. Nem pusztán a film, a színészek, hanem a rendezők, az írók, az operatőrök munkája is foglalkoztat. Szeretnék minél több filmet megismerni, de sajnos korlátoltak a lehetőségeim, mert nem szeretem a letöltéseket, inkább a mozit, a kölcsönzést, vagy a vásárlást, a gyűjteményem bővítését kedvelem.
Szívesen írom le érzéseimet a filmekkel kapcsolatban, így újságírónak érezhetem magam. A Vox.hu számára írtam is egyszer egy kritikát, amit fel is tettek, de ahhoz, hogy többször írjak, több új filmet kell látnom. Maga a lap (VOX) pedig biztosítja számomra azokat a bizonyos plusz infókat.
Szeretek statisztikákat vezetni kedvenc sportommal, a focival kapcsolatban, és ezt sohasem unom meg, sőt: az internet segítségével sokat tágultak a lehetőségeim, a sok ingyenes játéknak köszönhetően pedig tudásomat az ország bármely pontján élő foci rajongóval összemérhetem, sőt, a hattrick nevű játék világ szerte ismert, és a csapatom már a negyedik idényére készül.
Ez nagyon szép dolog, és érdekes kihívás számomra.
Focista álmaim szertefoszlottak saját hibáimnak köszönhetően, de nagyon amatőr szinten még van esélyem.
Aztán ott van még a tippmix. Kicsiben játszom, nem a pénzért, csupán a játék öröméért, így nincs idegesség, és a kicsinek is szívből tudok örülni.
A Four Four Two magazin pedig havonta ad jókora olvasásadagot.
Irodalom. Az olvasás egy igazi élmény, és nagyon fontos. Azon túl, hogy a hobbikhoz tartozó lapokat, internetes cikkeket, fórumokat olvasom, nem hiányozhatnak a könyvek sem. Nincs olyan nap, hét, hónap, hogy ne olvasnék valamit. Az olvasás csoda, mely minden ember életében más élményt ad, még akkor is, ha ugyanazt a regényt, verset olvassa is. Imádom, amikor az olvasott szó az agyamnak köszönhetően képpé változik át, egy helyszínné, egy arccá, amelyet az én képzeletem hoz létre gyakran összemixelve valós élményeimmel, és amely olyan eredményt ad, ami nem hasonlít senki más képzeletéhez.
Ilyesmit ad az írás is, azzal a különbséggel, hogy itt én teremtek, és aki olvassa (már ha lesz ilyen), teljesen mást képzel el, mint amit én írtam. A filmben ez nincs, ott adottak a képek.
Család. Őket hagytam utoljára, holott Ők az elsők.
Sohasem feledem, honnan jöttem, a szüleim miként érték el azt, amit elértek, hogy min ment keresztül ez az öt ember.
Becsületes felnevelésünk közben rengeteg élményt adtak át nekünk, és rengeteget nevettünk, igazán sok poénban volt részünk.
Egy ideje már külön élünk... Hárman otthon maradtak, a Húgom, és én csak ritkán jutunk haza. Ilyenkor látjuk, hogy mennyire megöregedtek őseim.
S közben nekem is családom lett. Remélem, hogy legalább olyan jó nevelést tudunk majd adni a lányunknak, mint amilyet mi kaptunk, és Annika is olyan büszke lesz ránk, mint én a szüleimre. Ez igazán nagy felelősség, de egyben egy nagy, nemes feladat is. Annyit bizton állíthatok, hogy mosolyban sosem lesz hiány, és hogy anyagiaktól függetlenül mindig adni fogok Neki. A boldogság nem kerül pénzbe.
S hogy mi teheti mindezt szebbé?
Szeretnék meghallgatni minél több adott évben megjelenő albumot, látni minél több filmet és minél több meccset, olvasni minél több könyvet.
Jó lenne havonta venni egy regényt, egy cd-t, egy DVD-t. Be kellene iratkoznom, egy könyvtárba, meg kellene újítani a kölcsönzői tagságomat a tékában, és jó lenne eljutni évente 2-3 koncertre is.
Egyik legnagyobb élményem pedig az év végi összegzések böngészése, és a saját listáim elkészítése.
Nagyon jó lenne negyed évente találkozni minden barátommal.
Szép világban élek, azt hiszem, elég szépen felépítettem magamnak.
A külvilág által biztosított körítés ugyan nem a legcsodásabb, de ami igazán rajtam múlik, vagyis a saját kis belső világom, az nagyon is rendben van.
Nem kívánom elrontani.
Paralelepipedon
Van munkám.
Hirtelen jött, minden úgy zajlott mint minden héten, minden nap, vagyis küldözgettem az önéletrajzokat, elmentem az interjúkra, és tudomásul vettem, hogy: "majd értesítjük".
Erre a hétre terveztem, hogy elmegyek a doktornénimhez, és felíratom a gyógyszeremet. Csütörtökön rendel egész nap. Ez volt a terv.
Aztán jött egy telefon, hogy kedden menjek be második fordulóra egy helyre.
Az interjú után biztosra vettem, hogy nem nyertem, mert a jelöltek rutinosabbak voltak a hasonló területeken.
Szerdán jött a telefon, hogy felvettek, és hogy csütörtök reggel menni kell üzemorvoshoz, majd aláírni a szerződést, és ha tudok, menjek be.
Azt mondtam, hogy bár lenne elintézni való dolgom, bemegyek, mert nem jó rögtön nemet mondani, pedig a doki, és a gyógyszer fontos nagyon, de úgy okoskodtam, hogy majd elmegyek jövő héten, amikor másik műszakba kerülök.
Pénteken aztán kiderült, hogy másik műszakba tesznek, újra délutános leszek... Így hétfőről kikértem magam, mert ezt el kell intéznem, már csak fél gyógyszert szedek.
Azt mondta a műszakvezető, hogy semmi gond, vigyek igazolást, és találkozunk kedden.
Remélem, hogy nem lesz gond ebből a dologból...
Egyébként tetszik nagyon, szeretnék itt maradni, a kollégák két nap után máris nagyon kedvesek, a vezetők is rendesek (eddig :)).
A főnök állítólag Dream Theater fan :)
A munka érdekes, de szokatlan terület, de tetszik. Nagyon izgulok még, de ez nálam szokásos. Amikor majd beépülök, és pontosan elsajátítom a feladatomat, szerintem nagyon jó lesz :)
Imádom azt az érzést, amikor a kollégák kedvelnek, a főnökök pedig elismernek, amikor magamat adhatom.
Hiányzik ez, hiányzik a munka, és nem hiányzik a munkanélküliség, és a pénztelenség.
Hajrá Pilu!
Vissza a jövőbe (trilógia) - Back to the Future - 1985, 1989, 1990.
Kedvenc filmjeim listáját talán a legnagyobb kedvenccel illene kezdenem, de talán a legünnepibb, ha egy örök kedvenc nyitja a sort. Már csak azért is, mert mostani írásom tárgyának első része idén 25 éve került a mozikba. Nem nagyon van olyan film, amit többször láttam, mint a Vissza a jövőbe című eposzt.
A Földkerekség leghíresebb, és legjobb trilógiái valószínűleg ezek: Keresztapa, Star Wars (én annak tartom, még ha ki is egészítették további három résszel), Gyűrűk Ura, Karib tenger kalózai. Ám nálam más a befutó...
Amióta az eszemet tudom (na jó, pontosítok: gyerek korom óta) érdekel az időutazás témája. Imádom a benne rejlő lehetőségeket. Talán az Időzsaru lehetett az első ilyen témájú film, és azóta is magával ragadnak a Végső visszaszámlálás, a Donnie Darko szintű alkotások.
A legösszetettebb és leghűbb, de mindenképpen az egyik legjobb a Vissza a jövőbe trilógia!
Előzmények:
Eredetileg nem trilógiának képzelték el az alkotók, de az addig csak bukásairól elhíresült direktor, Robert Zemeckis nagyot durrantott a mozival, és így zöld utat kapott a folytatás (amelyeket párhuzamosan forgattak, nehogy a befejező részre kiöregedjen Fox, elveszítve így tinédzser kinézetét).
Az eredeti tervek sokban változtak, így szerencsére az időgép nem egy hűtőládából készült (röhejes lett volna), hanem a sokkal több lehetőséget rejtő sportkocsiból. Eredetileg nem is Michael J. Fox lett volna a főhős, mert sorozat béli kötelességei nem engedték, de Ő emberfelettit nyújtva párhuzamosan készítette a két projektet.
Nézzük, miről szólnak az epizódok (ha valaki nem tudná :)):
(FIGYELEM: a következő sortól kezdve az írás végéig spoilert tartalmazhat a cikk)
Első rész:
1985-ben Dr. Emmett Brown (Christopher Lloyd), a különc, és eredménytelen tudós, és barátja, Marty McFly, a vágyait nem túl sikeresen elérő tinédzser egy amerikai kisvárosban élnek.
Brown doki egyszer csak egy csodálatos dolgot alkot, létrehoz egy időgépet.
A szerkezet tesztelése során, egy incidens következtében Marty visszarepül 1955-be, ahol az érkezésével egy sor kalamajka veszi kezdetét, s miközben ezeket helyre kell hoznia, valahogyan a visszautat is nyélbe kellene ütni.
http://www.youtube.com/watch?v=b3_3pJShhvg&feature=related
Második rész:
Doki a jövőben tett látogatásáról hazatérve figyelmezteti Martyt, hogy valamit helyre kell hozniuk 2015-ben. Valamit, ami a családjára van végzetes hatással. A küldetés teljesítése azonban újabb bonyodalmakat okoz, aminek a komplexitása hihetetlen utazásra viszi el a nézőt.
http://www.youtube.com/watch?v=j9VsaQOkbyU&p=3441F35219F412B1&playnext=1&index=4
Harmadik rész:
A második rész végi baleset következményeként Doki 1885-ben köt ki, és egy levélben arra kéri Martyt, hogy ne menjen érte, hanem térjen vissza 1985-be. Martyt viszont egy felfedezés visszakényszeríti a vadnyugatra.
http://www.youtube.com/watch?v=ZhgRs2-6Hnc
A film az IMDb-n:
Az IMDb szerint a legjobban az első rész sikerült, hiszen az eddigi 205.838 szavazó 8,4-esre értékelte a nyitó epizódot, amivel minden idők 72. legjobb filmje. A második rész már nincs a TOP 250-ben, átlaga 7,5 (88.748 szavazó). Míg a harmadik rész 7,1 pontot ért el a 78.879 szavazó szerint.
Az első rész: http://www.imdb.com/title/tt0088763/
A második rész: http://www.imdb.com/title/tt0096874/
A harmadik rész: http://www.imdb.com/title/tt0099088/
A film Pilu szerint:
Az én meglátásom szerint viszont a második rész a legjobb, nagyon jók benne a fordulatok, és igazán összetett, s szerintem határozottan szakít azzal a "hagyománnyal", miszerint a folytatások csak rosszabbak lehetnek.
A harmadik rész valóban a leggyengébb, de messze jobb, mint az átlag, és ez is tele van emlékezetes pillanatokkal.
Nagyon tetszik a trilógiában, hogy mindkét folytatás pontosan arról a pontról folytatódik, ahol az előző rész befejeződött, s a fonalat kitűnően felvehetjük, amikor az adott film elején ismételten láthatjuk az előző rész utolsó jelenetét.
A három rész tulajdonképpen 2 hét történéseit mutatja be, miközben 130 évet utazunk az időben.
Érdekes látni, ahogyan a kisváros, és a film központi helyei változnak a történetben. A legfontosabb helyszín az "törvény háza", és a vendéglátó egység. Láthatjuk, ahogyan felépül az óratorony, ahogy villám csap bele, és azt is, hogy még hatvan évvel a villámcsapás után is gyűjtik az adományokat annak helyre állításához.
Vagy ott van mondjuk az ivó, ami kitűnően adja vissza a különböző korok hangulatát, a vadnyugattól egészen a jövő béli nosztalgia bisztróig.
Tanúja lehetünk véletlen felfedezéseknek, például annak, ahogyan Marty rájön, hogy tulajdonképpen Ő fedezte fel egyik hobbijának tárgyát, a gördeszkát, vagy éppen a friszbit, de karrierekre is hatással van: egy felismerésnek köszönhetően ad ihletet a vendéglő pincérének, hogy legyen polgármester (1955-ben még nehezen volt hihető, hogy színes bőrű legyen a polgármester), de a legnagyobb szám, amikor Chuck Berry-t Ő ihleti meg a Johnny B. Goode megírására, méghozzá azzal, hogy Marty éppen a fenti dalt játssza az iskolai "ritmikus társasági rituálén" (by Doki).
Az ismétlődő motívumok feltűnése is nagyban jellemzői a filmnek.
Ilyen a trágya "szerepe" , vagy az, amikor a különböző cselekedetek következtében megváltozik a szereplők jövője, s ezeknek már az adott cselekedet bekövetkeztekor nyoma van, leggyakrabban az írások megváltozásakor az újságban, a reklámgyufa skatulyáján, vagy éppen faxpapíron.
A visszatérő motívumok közé sorolható az is, amikor a Martyt érő eszméletvesztések utáni ébredéskor azt folyton azt hiszi, hogy álmodott csupán, aztán Lea Thompsonkaraktere(i) a valóságra ébresztik.
Ismételten felmerülő kérdés a az időgép működtetésének problematikája: az első részben elfogy a plutónium, ami ugyebár 1955-ben még lopással sem beszerezhető, így be kell cserkészni egy villámot, a harmadik rész vadnyugatában pedig a benzin hiánya okoz gondot.
Nagyon jópofa, hogy egy színész több karaktert is játszik, ezzel is nyomatékosítva, hogy ki kinek a leszármazottja. Ebben a tekintetben is Michael J. Fox viszi a prímet, aki önmagán (többed magán) kívül a második részben fiát, sőt a lányát (!) is eljátssza, míg a harmadik részben az első McFly-t, Seamust formálja meg. De igaz ez a Tannen-ekre, vagy Tannenek bandáinak tagjaira is.
Marty nevei is megérnek egy misét. 1955-ben például azért hívják Calvin Kline- nak, mert a fiatalkori anyja ezt olvassa az alsógatyáján, vagy a harmadik részben azért mutatkozik be Clint Eastwoodként, mert kapásból ez jött a szájára a vadnyugaton.
Szövegek:
Szállóigék sokasága jellemzi a trilógiát.
A legjellemzőbb talán ez a vissza-visszatérő párbeszéd, ami minden alakalommal bajba sodorja Martyt:
"- Mi az? Nyuszi vagy?
- Engem senki nem nevezhet nyuszinak!"
Még kettő:
"Magasságos... egek" (Doki)
"Nehéz ügy" (Marty)
Idéznem kell két nem jól megjegyzett viccet a Bifftől (Thomas F. Wilson), (és a korrigálóktól):
"Ez éppen olyan vicces, mint a rácsos ablak egy csatahajón" ("Rácsos ablak egy tengeralattjárón, Te hülye!")
"Csináljon úgy mint a festék és menjen a fenébe!" ("Kopjon le, Te idióta!")
Gyakoriak az elszólások is, amiket az eredményez, hogy az adott korban könnyen megzavarodhat a más időből érkező:
" Hé, várja Apa... öö...apafej!"
"Aznap volt, hogy visszamentem.... aznap volt az a hatalmas vihar."
"Verne műveit olvastam gyerekkoromban.... öö... úgy éreztem, gyerek vagyok."
A végére hagytam egy mondatot, amit szinte naponta idézek, amikor valahonnan hazaérkezek a családomhoz. Igazi szállóigéje lett ez az életemnek:
"Itt a ház ura, a család feje."
Ami a film mögött van:
A különböző korok nagy teret adtak a kosztümöket készítőknek, de a maszkosok is kiélhették vágyaikat, amikor az idősebb éneket kellett átmaszkírozniuk. Ugyanakkor mai szemmel gagyinak tűnhet néhány esetben a sok rávetítés és a trükkök minősége, és bakik is vannak szép számmal, de ne feledjük, hogy a 80-as éveket írtuk, és akkor ugyebár "még nem létezett a portaszító papír" sem...
Ugyanakkor a zenék mindvégig zseniálisak! A filmzenét Alan Silvetri írta, akinek olyan remekműveket köszönhetünk még, mint a Forrest Gump, Temetetlen múlt, Polár Expressz, de a sor nagyon hosszú. Dallamai kitörölhetetlenek.
A soundtrack-ek remekül illenek az adott korhoz. A legemlékezetesebbek : "The Power of Love" (1985), "Back in Time" (1985), "Mr. Sadman" (1954), és naná, hogy a "Johnny B. Goode" (1955) az első részből, a "Beat it" Michael Jacksontól, a "Papa Loves Mambo", és nagy poén a "Jaws Theme" a Cápa című film zenéje a második részből. A harmadik részben pedig feltűnik színészként is a ZZ Top is, akik a "Doubleback" című tételt írták a filmhez.
Filmzene:
Back in Time: http://www.youtube.com/watch?v=PgyvMp5YWcI
Power of Love: http://www.youtube.com/watch?v=-NMph943tsw
Mr. Sadman: http://www.youtube.com/watch?v=CJ4ByLS3PJU
Johnny B. Goode: http://www.youtube.com/watch?v=d4Cr7kxjSBs
Beat it a filmben: http://www.youtube.com/watch?v=AP-ObLX7lZc
Doubleback: http://www.youtube.com/watch?v=y9zw_79tlgM
Kedvenc jelenetek:
Rengeteg van, de a második rész végén, amikor Doki éppen visszaküldi Martyt 1985-be, Marty másik énje újra megjelenik, és Doki nem érti: "Hiszen éppen most küldtelek vissza a jövőbe", mire Marty: "Tudom... visszajöttem a jövőből."
http://www.youtube.com/watch?v=gtkzIclCgb4
Van egy jelenet, amit biztosan nem sokat tartanak kedvencüknek, de én és az öcsém rengetegszer visszajátszottuk: a harmadik rész végén, amikor Needles (akit egyébként Flea, a Red Hot Chili Peppers basszusgitárosa alakít) versenyre hívja ki Matrtyt. Nos itt érdemes megnézni akár lassítva is, mennyire felpörgeti magát Needles. Az arcmimika elképesztő!!!
http://www.youtube.com/watch?v=g36Xu5BIXvY
Utalások:
A film nagy hatással volt, van a mai napig az emberekre, s filmekben is hallhatunk utalásokat. A Donnie Darko-ban Donnie méltatja, amikor tanárával az időutazásról beszélget, míg a Felkoppintva című vígjátékban egy vacsora során jön elő a "nyomjuk a nyolcvannyolcat".
Számomra az a jó film, amit sokadszorra nézve is élvezek, és amit sohasem unok meg. A Vissza a jövőbe trilógia ilyen.
Top 10 Dream: 10.: Trial of Tears
A zenekar - sokak szerint csalódást keltő - negyedik albumának záró tétele a Trial of Tears című epikus dal.
Ez a szerzemény a tizedik kedvenc Dream Theater dalom.
A nóta 3 szerkezeti egységből áll össze:
I. It's raining
II: Deep in Heaven
III. The Wasteland
Halkan, szépen induló, lassan építkező tétel, szinte látjuk, ahogyan csillog a csendes eső, a leveleken, a köveken, lágy gitárpengetés, cintányérok, finom dobolás vezeti fel a dalt, hogy aztán egy basszus-ritmus az erősebbé váló dobbal karöltve csaknem két perc elteltével "beindítsa" a dalt, annak első vázával.
Aztán James hangja is megjelenik, csendesen, visszafogottan. Majd a refrén felvezetése már erőteljesebb, maga a refrén pedig kifejezetten lendületes, hogy aztán az újabb verzére ismét csendesebb vizekre evezzünk vissza. Másodszorra a refrén már hosszabban szól, mert kiegészül a szöveg, s a dallam végén a szintivel kísért szóló csodálatosan viszi tovább a lendületet.
Ezt a részt egy szinti futam, és egy újabb énektéma váltja fel, mintegy felvezetve egy instrumentális részt, ami Mike kisebb dobszólójával indul, s innen Myung basszusa kíséri be Petrucci finom szólóját. Ez tökéletesen passzol a dal hangulatához.
Mike játékosan visszafogott dobjátéka adja át a stafétát a szinti szólóhoz.
Amikor ez is lezárul, a dal egy új dimenzióba lép: tíz perc után lelassulunk, és egy álomszép betét következik.
Az effektek szél hangját idézik, de nem csupán ettől leszünk libabőrösek, hanem James gyönyörű dallamától is. Dob, zongora, és a háttérből színező gitár csodálatos egységet képez a lágy énektémával. A versszak végére gyorsul a tempó, karcosabbá válik a gitár. Ez az előjele annak, hogy visszatér a dal első felében hallott refrén.
Aztán egyszer csak minden elcsendesül, és a dal éppen olyan elegánsan fejeződik be, mint ahogyan elkezdődött...
Azért szeretem ezt a szerzeményt, mert ritka szép kerek egészet képez. Egy keretbe foglalt zenés novella, méghozzá számomra tökéletesen megírva. Hangulata magával ragadó, megunhatatlan.
Adatok:
Hossz: 13:07
Megjelenés: 1997. szeptember 23.
Album: Falling into Infinity
Zene: Dream Theater
Szöveg: John Myung
Tagok:
James LaBrie (Vocals and Background vocals) John Myung (Bass Guitars and Chapman Stick) John Petrucci (Guitars and Background vocals) Mike Portnoy (Drums, Percussion and Background vocals) Derek Sherinian (Keyboards and Background vocals)
Producer: Kevin Shirley
A dal stúdió verziója:
http://www.youtube.com/watch?v=WR004WVV3LE
Koncerten:
http://www.youtube.com/watch?v=M3Qc7w5U3kg&feature=related
Neil Gaiman: Sosehol (Neverwhere) 1996, 1997, 2000
Olyan műfaj a fantasy, amihez nem nagyon értek, mivel nem nagyon olvasok ilyen típusú könyveket. A Gyűrűk Ura Trilógiát persze olvastam, és zseniálisnak tartom, de igazán nem mozgat meg ez az irodalom.
Neil Gaiman nevét egyrészt a Csillagpor című film révén ismerem (nem tetszett), másrészt pedig a Coraline és a titkos ajtó című mozi által (ez viszont nagyon bejött). A film és az animációs film is az ő írásának adaptációja.
A Sosehol című regény úgy jött létre, hogy a szerzőt felkérték gy tévésorozat megírására. Ez volt az alapja ennek a könyvnek, amelyet a forgatás alatt írt, és saját bevallása szerint beleírt sok-sok olyan dolgot, amit a filmváltozatból kihagytak. A művet folyamatosan átírta, míg el nem nyerte végleges formáját (ezért a három évszám a cím mellett).
A történetről csak annyit, hogy a regény főhőse egy találkozás következményeként egy alternatív városba kerül, a megszokott világból így nyoma vész. Az új életében új lényekkel ismerkedik meg, akikkel veszélyes kalandokba keveredik. Főhősünk abban bízik, hogy ezeket a kalandokat túlélve valahogyan visszakerül oda, ahová való.
Nem nagyon tudom, hogy ki is a célközönsége a regénynek, mert felnőtteknek túlságosan gyerekes, és meseszerű, ugyanakkor ha gyerek lennék, én bizony igencsak félnék, ha ilyeneket mesélnének nekem, ahhoz túl véres.
Egyébként igazán olvasmányos mű. Akadnak benne fordulatok, de ezek zöme kiszámítható. Ugyanakkor irritáló volt számomra az egyik főbb szereplő neve, akit egyszerűen csak "Ajtó"-nak neveztek. Értem én, hogy nem véletlenül hívták így, de nagyon idegenül hangzanak az olyan mondatok, hogy: "-Gyerünk!-iramodott meg Ajtó"... Kész szerencse, hogy nem egy zord fagyos világban játszódik a történet, mert akkor 250 oldalon olvashattam volna, miken megy keresztül Hűtőszekrény...
Egynek jó volt ez a regényke, de az is biztos, hogy nem ettől az írástól leszek én fantasy függő.
Kedvenc Dream Theater-dalom
10 kedvenc Dream Theater szerzeményt kiválasztani nem nehéz feladat, hanem egyenesen lehetetlen vállalkozás...
Én azonban mégis megpróbálkozom vele, mert most apropót találtam rá...
Kétségtelen ugyanis, hogy a zenekari mindenes Mike Portnoy kiválásával új korszak veszi kezdetét a banda életében!
Az írás apropójául szolgáló most lezárult korszak kereken 10 stúdióalbumból áll, továbbá egy EP-ből, egy válogatásból, és öt koncertlemezből.
A következőkben felsorolom az "esélyes" dalokat, amelyekből kikerül majd a top 10:
(A felsorolás időrendben történik, tehát nincs összefüggésben a későbbi sorrenddel):
The Ytse Jam
Take the Time
Metropolis pt. 1: The Miracle and the Sleeper
Under a Glass Moon
Wait for Sleep
Learning to Live
Erotomania
Voices
The Silent Man
Lifting Shadows off a Dream
Space-Dye Vest
A Change of Seasons
Peruvian Skies
Hollow Years
Burning my Souls
Hell's Kitchen
Trial of Tears
Beyond This Life
Finally Free
Misunderstood
The Great Debate
Endless Sacrifice
Stream of Consciousness
In the Name of God
The Dark Eternal Night
The Ministry of Lost Souls
The Best of Times
The Count of Tuscany
Ez volt tehát a "selejtező".
A legtöbb dalt a két klasszikus lemez (Images and Words, Awake), valamint a Falling into Infinity adta. Mindhárom anyagról 5-5 nóta "jutott tovább". Volt egy album viszont (Octavarium) amiről egy nóta sincs ezen a listán.
A felsorolás nem lehet teljes, biztosan van olyan ember, aki másokat "nevezne", és csodálkozik, hogy egyes dalok nincsenek a listán, de ez itt kérem a Dream Thater, nehéz választani...
Ezen 28 dal közül kerül ki tehát a tíz kedvencem.
A "döntőben" már csak a Top 10 lesz terítéken. Egy dalnak egy-egy bejegyzést szentelek, a 10-iktől az első felé haladva.
Én már izgulok...
Miss Smile
Annika vagyok, és Apa kölcsönadta a blogját így írhatok bele, hogy mi van velem.
Jött egy néni, akinek még annyira sem értettem a szavát, mit a többi emberét. Anya is úgy beszélt néha, meg keveset Apa is. Nem tudom, mire volt ez jó.
Ez a néni hozott egy macit nekem, de csúnya ruhája van annak a medvének. Ráadásul nem is barna, hanem fehér az a maci.
Kedves néni egyébként, és úgy szólt hozzám, hogy "miszszmájlííííí"!
A néni autóval vitt minket egy hosszú útra, és nekem nem tetszett, mert nyűgösködtem. Naná, hogy nyűgösködtem, biztosan Ti is nyűgösködnétek, ha nőne a fogatok, rátok törne a szeparációs félelem, amiről ráadásul azt sem tudom, hogy mi az, és még a hozzátáplálás is tartana. Ráadásul olyan lassan ment egymás után sok autó az úton, hogy attól még én is gyorsabban tipegek!
Sötét volt, mire hazaértünk, később is fürödtünk sokkal, nem csoda, ha úgy aludtam, mint a bunda!
Másnap Apa haza akart menni Keresztapához, Nagymamához, Nagypapához, és Timmoczkához, hogy segítsen Nekik fát pakolni, de a néni, akit Nenszinek hívnak, és Ő pedig miszszmájlííííínak hív engem kicsi házat akar venni, és nem tud magyarul, a kicsi házakban lakók pedig nem tudnak olyanul, mint a néni, ezért Apa velük ment, pedig Ő sem tud olyanul, csak annyira, mint amekkora a ház, amit a néni venni akar.
Úgy volt, hogy csak 10 percre megy, de sok volt a kicsi ház...
Nem csoda, hogy Apa olyan volt mint én. Nem csecsemőlány, hanem nyűgös.
Este aztán Apa és Nagymama értem jött szerencsére, mert olyan sokan voltak már a szobában, hogy az teljesen összezavart engem. Mindenki engem akart megfogdosni, és körbe-körbe adogattak, próbáltam miszszmájliskodni, de már unalmas volt kicsit.
ApaNagymamáéknál Apa bolond volt, megrázatta magát akarattal árammal, pedig az a szerkezet Timmoczka gyógyítására való.
Én bulizni akartam, mert másnap 8 hónapos lettem, és ezért aztán nem aludtam, kiabáltam, sírtam egészen fél háromig.
Jól szórakoztam. Az volt a lényeg, hogy úgy csináltam Apa ölében, hogy aludtam, és amikor az ágyba akart tenni, akkor jól felébredtem és sírtam tovább. Amikor meguntam, még ettem egy kis tejet, és elaludtam.
Másnap reggel Anya és Apa mindenkinek azt mesélt, hogy ez nem tetszett Nekik, pedig szerintem jó bulit csináltam, remélem, sosem felejtik el. Nem értem, miért mondják, hogy ez volt a legrosszabb éjszakánk.
Utolsó előtti nap AnyaNagyapa halas levest csinált (szerinte halászlé volt, de - bár kicsi vagyok- tudom, hogy nem halászból, hanem halból készült. Úgy volt, hogy mindenki eljön majd a főzésre, de senki sem jött. Este még Keresztapáék benéztek, de jöhettek volna hamarabb is, én örültem volna Nekik!
Utolsó nap mentünk haza. Csak kicsit találkoztunk a Nagymamákkal, mert az egyik elmentek Miskolcra (nem tudom, hol van), a másik pedig dolgozott (nem tudom mi az).
Már itthon vagyunk, és az jó. Végre szabadon mozoghatok, nyugodtan növeszthetem a fogam, nem kell annyira szeparációs szoronganom, és újra lehet hozzám táplálni.
A néni is elment, de már most azt akarja, hogy menjünk hozzá akkor, amikor már kétszer 8 hónapos leszek. Nem tudom, hogy gondolta, de ha ez a kicsi kocsikázás ilyen fárasztó volt, akkor a sok repülőzgetés milyen rossz lesz?
Jó volt Göncön lenni, de máskor jobb lett volna.
U.i.: bábábá, pápápá, mamamama, ümmmmm, dedede.
Dennis Lehane: Sötétség,fogd meg a kezem (Darkness, take my hand) 1996
Annak a hátránya, hogy párhuzamosan több könyvet olvasok elsősorban az, hogy így igencsak sok időt vesz igénybe, hogy egyiküknek a végére érjek. (Az nem okoz gondot, hogy összekeverem a szereplőket, hangulatokat, érzéseket, mert többnyire különböző stílusú írásokat veszek a kezembe.)
Most azonban sikerült végre a címben említett regényt elolvasnom.
Dennis Lehane az egyetlen olyan író, akit már akkor a kedvenceim közé soroltam, amikor még egyetlen karaktert sem olvastam Tőle.
Mindez úgy lehetséges, hogy láttam három olyan filmet is, amely az Ő regényadaptációjaként készült el, és ezek a filmek bizony nagyon jól sikerültek.
Az első ilyen a Titokzatos folyó volt, amely Oscart is nyert és amelyet Clint Eastwood vitt vászonra, és a főbb szerepeket Sean Penn, Tim Robbins és Kevin Bacon játszották.
Másodszorra a Hideg nyomon került terítékre, ami eddigi filmes élményeim egyik legnagyobb meglepetése volt, köszönhetően annak, hogy az általam nem igazán kedvelt Ben Affleck rendezte a mozit - zseniálisan (Szereplői: Affleck öccse, Casey, Michelle Monoghan, Ed Harris és Morgan Freeman. Mindannyian nagyon jól játszanak).
A harmadik alkotás a legsikeresebb "filmje" lett, ám nekem ez jön be a legkevésbé, talán azért, mert egy kicsit kilóg a sorból, már ami a szerző eddigi műveit illeti. Ez a film a Viharsziget Martin Scorsese rendezőmágussal, és Leonardo DiCaprio, Mark Ruffalo, valamint Ben Kingsley színészekkel.
Most tudtam meg azt, hogy a Drót című sorozat is az Ő tollából származik, így a jövőben követni fogom annak epizódjait.
Írásom tárgya nem a legkedveltebb műfajom képviselője. A krimi ugyanis nem a kedvenc műfajom, a detektív regények kifejezés pedig kifejezetten taszító számomra, de ez a könyv más, ez a regény több annál.
Egy öt részes sorozat második kötete a Sötétség, fogd meg a kezem (a Hideg nyomon a negyedik, de tudomásom szerint az még nem jelent meg magyarul, legnagyobb sajnálatomra.)
Na de térjünk végre rá erre a műre!
A sorozat részei Bostonban játszódnak (ami azért érdekes számomra, mert nagymamám ott született), és egy magánnyomozó-páros ügyeiről szólnak. A regények egy-egy esetet dolgoznak fel, így nem gond, ha nem olvastuk az előző könyveket, de ha egyet elolvasunk (netán filmen látunk), akkor vágyunk arra, hogy a többit is magunkénak tudjuk, egyrészt, mert jól megírt, érdekes történetek ezek, másrészt (és ez emeli ki számomra Lehane írásait) pedig sokat törődik a két főhős személyiségével, gondolataival, kapcsolataival, múltjával, vagy akár olyan okokkal, hogy ki miként jutott el oda, ahova...
A sztoriról nem nagyon akarok szót ejteni, hiszen ennek nem vagyok híve. elég a kezdő szitut leírnom:
A két detektív elvállalja egy Pszichiáternő fiának ügyét, mert a nő veszélyben érzi gyermekét, és arra kéri a két főhőst, hogy derítsék ki: jogos-e a félelme, és ha igen, mik lehetnek az okok, kik lehetnek a rosszak.
Természetesen az ügy bonyolódik, és különös motivációt ad a két nyomozónak, amikor Ők is veszélyeztetve lesznek.
Nincs mese, be kell szereznem az író bácsi első könyvét is, amely egyben a sorozat első epizódja is egyben, s melynek címe: "Egy pohárral a háború előtt"
Végezetül íme itt az író honlapja:
http://www.dennislehanebooks.com/books/
U.i.: Köszönöm Timi ezt az ajándékot, és a helynek is köszönöm, hogy új könyveket adnak 500 magyar pénzért!
Iregi Zsolt vs. Robert Pattinson
Egyik Barátom egy videót ajánlott a figyelmembe, amelyen egyik volt kollégám szerepel az egyik tehetségkutatóban.
Amikor megláttam, hogy ki az, nagyot nevettem, és azonnal nagy-nagy örömmel továbbítottam a cuccot egy közös kollégánk, egy másik Barátom felé.
Aztán kiderült, hogy Ő már látta ezt. Nagyon csalódott voltam, s nem azért, mert nem tudtam újdonsággal szolgálni, hanem mert nem szólt nekem :(
Amikor szóvá tettem Neki ezt, azt mondta, hogy jól van na, mégsem Robert Pattinson-ról van szó...
Ez a történet ihlette ezt a bejegyzést. :)
Mert az én szememben Robert Pattinson (a továbbiakban Patiszon) meg sem közelíti szenzáció értékben Zsolt Úr népszerűségét.
A csapból is Patiszon folyik (ezt nevezem én képzavarnak...), szenzációértéke egyenlő a nullával. Iregi Zsolt viszont egy legenda! Hihetetlen, amit véghez vitt!
Már évekkel ezelőtt is Sandra volt a kedvence, na meg a kaszinók világa, és ezeket a mai napig sem hanyagolja...Álmait pedig sohasem adja fel.
Tudom, hogy Patiszon színészi tehetségét sokan a népszerűségével keverve nagyra értékelik, de számomra nem túl nagy eresztés: réveteg tekintetű, "sajnálom, de nem lehetsz az enyém Bella, s közlekedni is csak lassítva tudok" szintű, monoton játéka számomra nem színészi tljesítmény:
http://www.youtube.com/watch?v=aDnb8x87KwQ&feature=related
Aztán kiderült számomra, hogy zenészi vénája is van a srácnak, amely egyfajta gyermekcsináló zene, amit hallgatva ugyanolyan jól el tudnék aludni, mintha a filmjeit nézném:
http://www.youtube.com/watch?v=7H47oQH1TW4
Ezzel szemben Zsolt Úr megmozgatja a népet előadásával:
http://www.youtube.com/watch?v=i2nPue2GIMU
Ugye érezzük a különbséget?! :)
Sajnos arra még nem került sor, hogy Zsolt Úr bemutassa, hogy mekkora színész, de mindent megteszek, hogy szponzorokat gyűjtsek számára.
Összegzésként:
1. Világhír:
Patiszon: Elsöprő: ha kinyitjuk a csapot, csupán másodpercekig folyik belőle víz, majd percekig Patiszon, s a végére marad némi nyál is...
Zsolt Úr: Elenyésző: még csak nem régen került fel a világhálóra, s sajnos oly korban élünk e földön, hogy az igazi tehetségeknek nincs hely benne...
Ítélet: 1-0 Patiszonnak
2. Énektudás:
Patiszon: Elmegy: nincs rossz hangja a fickónak, de muszáj mélabúban nyomnia, mert ezt várják el tőle a 11,3 éves kislánykák.
Zsolt Úr: Ellenállhatatlan: nem volt még egy olyan produkció, amely táncra perdítette volna a zsűrit és a közönséget egyaránt.
Ítélet: 0-1 Zsolt Úrnak
Összetettben: 1-1 Egalizált Zsolt Úr!
3. Színészi játék:
Patiszon: Semmi: egy arccal végignyomott 3 rész, gyaníthatóan nem is lesz változás.
Zsolt Úr: nem tudhatjuk, csak sejthetjük, mire lenne képes.
Ítélet: 0-0
Összetett: 1-1 maradt.
4. Külsőségek:
Patiszon: A haj gondosan elkészített torzonborz frizura, sötét hangulatú ruházat, mert ez most menő.
Zsolt Úr: Az Ő haja is hasonló, viszont Neki nem kell megcsinálni, öltözködése különleges: lásd papucsviselet. (Mivel ismerem, elárulhatom, hogy Ő még a baseball kalapját is tartósítja, méghozzá hűtőben).
http://www.rtlklub.hu/musorok/fokuszplusz/videok/100669
Ítélet: 0-1
Összesített: 1-2 Zsolt Úr fordított és vezet.
5. Ha megjelenik az utcán...:
Patiszon: Körbeveszik, autógrammot kérnek Tőle, az Őt megérintők napokig kezet sem mosnak, a lányok bugyiba nedvesednek, s talán a fiúk közül is páran..
Zsolt Úr: Tulajdonképpen szar....ba sem veszik, ám akik felismerik, azok elmosolyodnak, és ezzel képes kellemes perceket okozni másoknak. Míg Patiszont nagyon könnyű felismerni, Zsolt Úr esetében ez igazi kuriózum. Így az Ő aláírása ritkább, s ezáltal lényegesen értékesebb!
Ítélet: 1-1
Összesített: 2-3 Nyert Zsolt Úr!
Összességében tehát elmondható, hogy Zsolt Úr nagyobb szenzáció, mint Robert Pattinson!
Köszönöm Era, hogy szóltál Róla nekem :)
Mike kilépett...
Mike Portnoy kilépett a Dream Theater zenekarból....
Sokkolt a hír, mert nem számítottam erre.
Az persze előfordul minden zenekar életében, hogy tagok cserélődnek, és már az Álomszínház történetében is volt ilyenre példa, hiszen Kevin, és Derek után Jordan már a harmadik szintetizátoros, zongorista a bandában, és énekesből is James a harmadik.
Ezekben a pozíciókban további változásokat is el tudok képzelni, sőt: a kezdetektől a zenekar bőgősének számító Myung mester távozása sem volt elképzelhetetlen számomra, de John Petrucci és Mike Portnoy távozása az volt.
Ők ketten írják, írták a szövegek 98%-át, Ők a fő zeneszerzők, és Ők is a kezdetektől a Dream Theater tagjai.
Mike távozásának valószínűsége nálam még attól is kisebb volt, hogy Petrucci távozik, vagy hogy megszűnik a zenekar.
Egyszerűen nem fordult meg ennek az eseménynek a lehetősége a fejemben...
Mike alapította a zenekart, Ő volt a főnök, Ő ápolta leginkább a kapcsolatot a rajongókkal. Ő állította össze a koncertekre a dalsorrendet, Ő rendezte a Zenekar DVD kiadványait, Ő volt (dobos létére) a frontember, Ő csinálta a hangulatot, Ő fotózta dobszerkója mögül a koncertre kilátogató rajongókat.
Teste több pontján is a zenekarára utaló tetoválások díszelegtek. (Nem mellékesen, az egyetlen tetoválás, ami rajtam van, a Dream Theater logója...) Az Ő apukája adta a zenekarnak a nevét, egyszóval több, mint ezer szállal kötődött ehhez a bandához!
Rengeteg projektje van, volt a Dream Theater mellett. Biztos vagyok benne, hogy a jövőben sem leszünk híján ezeknek a zenéknek, de az előző mondat második fele már csak történelem.
Bejelentése ugyan váratlan és sokkoló volt, de érhető és elfogadható is egyben. Amikor meghallottam a hírt legelőször azt gondoltam, hogy egy ugratás csupán, annyira nem tudtam elhinni. Aztán komolysággá vált bennem is. Ekkor egy jókora düh lett úrrá rajtam. Dühös voltam Rá (nem értettem, hogy egy főnök miként léphet ki abból a bandából, amit 25 éve alapított, s amelyiknek Ő volt a kapitánya), dühös voltam az Avanged Sevenfold-ra, ahol most zenél, s dühös voltam a világra is. Érdekes, hogy a Dream Theater-re nem voltam mérges, és ugyanolyan felesleges is lett volna a dühöm irányukba, mint amilyen felesleges volt bárki irányába....
...Mert mára lehiggadtam.
Azt gondolom, hogy bölcsen járt el: azzal, hogy lélektelenül is a Dream Theater tagja marad csak ártott volna a zenének, s így az emberi kapcsolatoknak is. S ki tudja: talán még új lendületet is ad ez az esemény a bandának.
A jövő nagy nagy kérdése, hogy ki lesz Mike MÉLTÓ utóda a dobok mögött, s hogy milyen lesz az új album, az újkori koncertek, milyen hangulatúak lesznek?
Mindenkinek fel kell kötni az alsógatyát, mert mostantól még kritikusabbak lesznek a rajongók a srácok felé. Eddig is sok volt a fanyalgó, attól tartok, hogy a jövőben ez fokozottan igaz lesz.
Attól is tartok némiképp, hogy ez a döntés akár romba is döntheti a zenekart. Ugyanakkor könnyen el tudom képzelni azt is, hogy egy-két album után még visszatér a dobok mögé, mint ahogyan visszatért oly sok nagy zenész is eredeti bandájához.
Nincs mit tenni tehát, mint elfogadni az elfogadhatatlant, és sok sikert kívánni Pornoy mester további munkájához.
És várni az új Dream Theater anyagot, az új dobost.
Itt van Mike nyilatkozata:
"25 év után úgy döntöttem, hogy kiszállok a Dream Theaterből... a bandából, aminek alapítója, vezetője voltam és amit negyedszázadon át mélységesen szerettem. Sokak számára ez sokkoló lesz, mások bizonyára félreértelmezik majd ezt a lépést, de kérlek, hidd el, ez nem egy elhamarkodott döntés volt... már nagyjából az elmúlt év során is ezzel nyűglődtem...
Miután annyi csodás tapasztalatot szereztem a Hail!, a Transatlantic és az Avenged Sevenfolddal játszva az elmúlt év során, szomorúan jutottam arra a következtetésre, hogy mostanában jobban élvezem ezeket az egyéb projekteket, és jobbak is a személyes kapcsolatok, mint egy ideje a Dream Theaterben...
Kérlek, ne értsetek félre, nagyon szeretem a Dream Theater-beli srácokat, akikhez hosszú történelem, barátság és egy hihetetlenül mély kötelék fűz... arról van szó, hogy szerintem nagyon szükséges volna egy kis szünet.
A Dream Theater mindig is az én gyermekem volt... és ezt a bébit minden áldott nap pátyolgattam, az életem minden pillanatában egészen 1985-től kezdve... napi 24 órán, heti hét napon keresztül, évi 365... A csapat véget nem érő kötelezettségeit tekintve soha nem vonultam pihenőre (még akkor sem, amikor a banda két ciklus között kikapcsolta magát)... rendesen túlóráztam és jóval többet tettem a bandáért, mint amennyit a legtöbb normális ember kötelességtudatból megtett volna.
Azonban arra a következtetésre jutottam, hogy a Dream Theater gépezet elkezdett kiégetni engem... Nagyon nagy szükségem volt egy kis pihenőre, hogy megmenthessem a többiekhez fűződő kapcsolataimat és hogy a Dream Theater-lelkem éhes és ihletett maradjon.
Vég nélküli írós/felvevős/turnézós ciklusokban léteztünk csaknem 20 éven keresztül (amelynek MINDEN aspektusát felügyeltem, szünet nélkül) és noha az évek során az a néhány, a többiektől külön töltött hónap igazán kellett és segített is, őszintén reméltem, hogy a zenekar egyszerűen egyetért velem abban, hogy kéne egy kis "űr", hogy újratöltsük az elemeinket és hogy 'önmagunktól megmentsen'...
Szomorú, de ahogy a srácokkal végigbeszéltük ezt, az derült ki, hogy elszántak, és nem osztják a fenti nézeteimet, a pihenő helyett inkább úgy döntöttek, hogy nélkülem folytatják a munkát... Még azt is felajánlottam nekik, hogy néhány alkalmi feladatot 2011-ben is végeznék a bandával, szemben az eredeti elképzelésemmel, de ez nem jött össze...
Miközben még az is fájdalmat okoz, hogy a Mike Portnoy nélküli Dream Theaterre gondoljak (a pokolba, még a banda nevét is az apám adta!), nem szándékozom az útjukba állni... úgy döntöttem, hogy feláldozom magam és egyszerűen kilépek, így nem fogom vissza őket, ha ők mást akarnak.
Fura módon épp a minap olvastam egy elég friss interjúmat, amelyben a Dream Theater jövőjéről kérdeztek, én pedig arról beszéltem, hogy 'mindig a szívedet kell követned és őszintének kell lenned önmagadhoz'... Szomorúan kell mondanom, hogy ebben az adott pillanatban a szívem nem a Dream Theater oldalán van... egyszerűen csak rutinból nyomnám és kereken megmondva, NEM lennék őszinte önmagamhoz, ha pusztán a kötelesség miatt maradnék, anélkül, hogy a szerintem szükséges pihenőt megtartanám.
A legjobbakat kívánom a fiúknak és remélem, hogy az együtt létrehozott zene és örökség még évtizedeken át örömet okoz majd a rajongóknak... büszke vagyok minden egyes lemezünkre, minden megírt dalra, minden koncertre
A világ minden csalódott Dream Theater rajongójának: sajnálom... Igazán igyekeztem működő megoldást találni a kialakult helyzetre... Őszintén csak egy szünetre vágytam (nem egy elválásra)... de a boldogságot nem lehet kierőszakolni, annak belülről kell fakadnia.
Ti, Dream Theater rajongók, a világ leghatalmasabb fanjai vagytok és ahogy mindannyian tudjátok, mindig is széthajtottam értetek a seggemet is. Remélem, hogy jövőbeni zenei kalandozásaimra is velem tartotok majd, bármerre is vezessenek... (és ahogy ismeritek a munkához való hozzáállásomat, biztosan nem lesz hiány a jövőben sem a Mike Portnoy projektekből!)"
Végezetül pedig egy kis játék Tőle:
http://www.youtube.com/watch?v=HNuCtzIWMtE&feature=related
Látogatás...
Sajnos a Húgom kórházba került, mivel fájt már minden porcikája, és folyton tartott a zsibbadás a testében...
Ha nehezen is, de sikerült Őt meglátogatnom Miskolcon. A Vőlegényével mentünk.
Már tudtuk, hogy Devic betegséget diagnosztizáltak Nála, ami egy ritka betegség, és rokona a Szklerózis Multiplexnek.
Ezt a magyar nyelvű cikket találtam róla:
http://www.illeszsolt.hu/neuromyelitis_optica_devic
Amikor bekerült a kórházba, SM-re gyanakodtak, de a biztos eredmény megállapításának érdekében MR vizsgálatokat végeztek rajta. Az agyában szerencsére nem találtak elváltozást, de a gerincében kisebb gyulladási csomópontok voltak, de a nagyobb gond az volt, hogy a nyakában nagyobbak voltak a gócok. Vettek Tőle gerincvizet, ez is a diagnózis miatt kellett. A mintákat felküldték Pestre laborvizsgálatra, s azt mondták, hogy 3 hét múlva lesz eredmény. Addig szteroidokat kapott.
S nagyjából ennyi is volt a törődés, ezután valahogy hanyagolva lett a testvérem...
Aztán Anya dugott egy zsebbe egy kis pénzt, s attól kezdve megindult minden: meg lett a diagnózis, az orvos a mobilján hívta tesómat, és egy másik orvos egy cd-re kiírva felvitte az anyagát egy specialistának Pestre, egy konferenciára.
Ő elmondta, hogy mit tegyenek.
A gyógymód egy kezelés-sorozat, amelynek során a Húgom vérplazmát kap két naponta öt alkalommal (azóta hétre emelték ezt a számot). Ezzel az eljárással tulajdonképpen átmossák a szervezetét.
Azért nem kezdték ezzel a kezelést, mert ez egy bonyolult és drága eljárás. Úgy néz ki a dolog, hogy a beteg nyaki ütőerén át egy csövet juttatnak a szívig, amin keresztül gyorsabban lehet elvégezni a kezelést. Egy kezelés 4 órán át tart, aztán egy órás megfigyelés jön. A procedúra fájdalommentes, viszont mellékhatásként fáradékonyság, hányinger, hányás lehetséges.
Amikor megérkeztünk a kórházba, ahol a Húgom fekszik, lesújtó állapotokkal találkoztunk, ócska felszerelésű szobák, nagyon beteg emberek, s éppen akkor vittek el egy halottat...
Megtudtuk, hogy a kezelés idejére átvitték gy másik épületbe. Átmentünk, és azt tapasztaltuk, hogy ez egy modernebb, tisztább épület. A kezelésnek vége volt, s a megfigyelés is véget ért, így visszavitték a "cellájába" a betegszállítók. Nagyon rossz volt Őt tolókocsiban látni...
Az ágya mellett járókeret... Ám nem ez volt a legszomorúbb, hanem az, amikor a párjával kikísértük a WC-re. Ugyanis majdnem elesett szegény. Ha nem fogjuk, biztosan megtörténik...
Az a gond, hogy a jobb lábával nem nagyon érzi a lépést. Amikor sétál, akkor a jobb lábával nem tud a talpára érkezni, folyton a lábujjai érnek először talajt.
Nem azzal van gond - szerencsére -, hogy nem érzi a lábát, hiszen reagál az érintésekre, hanem hogy nem tudja koordinálni megfelelően.
Nehezen akart minket elengedni, s nehéz volt otthagyni. Adtam Neki egy levelet, aminek lényege az volt, hogy biztassa, türelemre intse, s hogy sohase feledje: mi vele leszünk a nehezebb időkben.
Azért láttam ennek szükségét, mert úgy vettem észre, hogy türelmetlen a gyógyulást illetően. Rengeteget sírt szegény, amit tökéletesen meg is értek, hiszen nem csak hogy komoly betegsége van, de a kórház is nagyon lepusztult...
Ugyanakkor (s ezt könnyű mondani, tudom) azt mondtam Neki, hogy most nem engedheti meg magának azt a luxust, hogy összeomoljon lelkileg!
4 napja voltam Nála, és azt mondják Anyáék is, és Ő is, hogy jobbnak érzi a lábát, már sétálgatnak is, s ez nagyon jó, még akkor is, ha ettől nagyon elfárad (vagy éppen ezért jó).
Az utóbbi időben sajnos eléggé ránk jár a rúd: Anya kezét műteni kellett egy törés miatt, és sokáig tartott a felépülése, Apa infarktust kapott, Zoli majdnem kiszáradt egyszer, én pedig gy ideig pánikrohamoktól szenvedtem.
A rosszban az a jó, hogy szerencsére mindannyian meggyógyultunk, s én biztos vagyok benne, hogy a Húgom is meg fog gyógyulni!
Nem lehet másként!!!
A nagy visszatérés
Amikor a próbajáték helyéül szolgáló pályát kerestem, elsétáltam a Fradi pálya előtt, és eszembe jutott, hogy mennyi nagy focista fordult meg azon a gyepen, és azon gondolkodtam, hogy vajon milyen focista fog pályára lépni azon a próbajátékon. Ugyanis nem csak Ők készültek tesztelni engem, hanem én is magam. Saját magam sem tudtam (csak sejtettem), hogy mire vagyok képes.
Mire odaértem, a többiek már átöltöztek, így én egyedül voltam az öltözőben. Átvedlettem. Amikor az első csukát felhúztam a lábamra, egy kis szellemkép alakjában 11 évvel ezelőtti énem - akár egy hologram - szállt az új cipőre, s ilyen módon szólt hozzám:
- Nem hittem volna, hogy újra próbálod ennyi év után, büszke vagyok rád!- s amint kimondta ezeket a szavakat, mintha csak egy színházi végszó lenne, a másik, még cipő nélküli lábfejemre újabb látomás vetült, méghozzá jelenkori énem kicsinyített mása, aki párbeszéddé alakította kettejük jelenlétét:
- Lehetsz is büszke rá, majd meglátod néhány perc múlva, hogy mire is vagy büszke!
- Ne beszélj butaságot, ügyes lesz.
- Ettől félek én is... -nevetett fel jelenlegi énem mása - Menj csak ki haver, és égesd be magad!
- Nincs mit szégyenlened, ne is figyelj rá, menj ki és hozz ki magadból mindent, és meglátjuk mire lesz ez elég.
- Fogadhatnánk esetleg, öreg! Egy sör, egy fél, hogy elesik a labdában. Hiszen még sosem játszott stoplis csukában!
- Álom a fogadást, ügyes gyerek ő, és hamar megszokja!
- A cipőt igen, de a labda biztosan zavarja majd- tört ki hangos nevetésben.
- Te hülye vagy! Te nem tudod, de én igen, hogy milyen jól nyomta régen.
- Régen... - fütyörészett a kis gonosz.
- Olyan ez, mint a biciklizés, nem felejtette el, hogyan kell a labdával bánni.
- Egy sör, egy fél, hogy oxigénsátorban végzi!
- Állom, te negatív disznó!
- Reális malac vagyok - vigyorgott.
Ezzel lepöcköltem reális malac barátunkat a másik lábamról és felhúztam rá másik csukámat, és kimentem a pályára.
Bemutatott az edző a többieknek, és máris kezdetét vette a gyakorlás.
Első gyakorlatként párokat alkotva, egymással szemben állva passzolgattunk. A labdát ballal kellett átvenni, és egy bója mellett elhúzva jobbal passzolni, majd ugyanezt felváltott lábbal. Eleinte pontatlanul ment, s ezt negatív barátom sem hagyhatta szó nélkül:
- Haver, tudod, hogy mi a feladat?- szerencsére, hamar pontossá vált a passzjátékom, mire pozitív énem megdicsért.
- Így is van, tudom, hogy tudod te ezt, és a malac is tudja.
A második gyakorlatban hármas csoportokban vezettük a labdát a pályán keresztben. A feladat szerint a középső ember osztogatja ki a két szélsőnek a labdát, majd visszakapja azt.
- Nem kell egy kis oxigén inas? Ingyér' adom, tekintsd adománynak.
- Menj Te a búsba, évek óta nem mozgott, ez természetes, inkább a pontos passzokat figyeld!
- Ezt el sem lehet rontani. Érdekelne, hogy akkor is ilyen pontos lenne, ha futnának és nem kocognának?
A harmadik gyakorlatban négyen szerepeltünk, egymással szemben két-két emberrel.
A feladat lényege az volt, hogy a labdát vezessük át a túloldalra, két bója közt passzoljuk át a társunknak, s amíg Ő vezeti, mi hátrafelé futva térjünk vissza a kiindulási pontra.
- Nézd már a csávót, mintha bottal hulahopp karikát terelgetne - fulladozott a röhögéstől a kis gonosz énem.
- Ne légy már bunkó, egészen ügyes.
- Ja, különösen ebben a rák mászásban...
- Meg kell szoknia a mozdulatsort, Te hülye!
- Ügyes, két centiről sikerült átpasszolni a bója között, ÉV Játékosa díjat neki!
- Nincs jobb dolgod?
- Juj, el ne ess már itt nekem ebben a nagy tolatásban, hehe!
- ....
- Hűha, már sípol a tüdeje... Nem megy ez haver.... Gyenge vagy, kevés vagy, szégyen vagy. Lilul a burád, barátom! Kivettem a táskádból a törölközőt, bedobjam?
Aztán feladtam. Szégyen, nem szégyen, az évek óta tartó mozgáshiány a reális malacot igazolta. Kidurrantam az edzés felénél, kevésnek bizonyultam...
- Ne búslakodj, ügyes voltál, megpróbáltad.
- De nem kellett volna... Illetve dehogy nem: két sör, két fél: ma este nagyon be rúgok.
- Egy sör, egy fél, a labdával jól bánt.
- Akár egy aranylabdás...
- Ne hallgass rá, nagy volt a kihagyásod, de ez nem gond: kijársz a haverokkal focizni, eljársz futni, szedsz magadra egy kis izmot, egy kis állóképességet, és jövőre megpróbálod máshol, és majd ezek ellen gólokkal bizonyítasz! Ne add fel!
- Szerintem se add fel, hehe! Kérdezd meg Őket, hogy a meccsekre beöltözhetnél-e kabalaállatnak!- Aztán a fokozatosan távolodó kacagással véget ért ez a különös párbeszéd, s vele a nagy visszatérés is...
Távozók/Érkezők
Befejeződött az átigazolási időszak idén nyáron is.
Nagy változások mentek végbe a csapatban: óriási játékosmozgás, új arcok a vezetőségben, újra új edző.
Ezek a változások jogosak és elvárhatóak voltak, hiszen az előző évi bajnoki 7-ik hely, valamint a gyalázatos búcsú előbb a BL-ből, majd az EL-ből a csapat fennállásának talán leggyalázatosabb idényét eredményezte...
Nézzük tehát a Tavalyi keretet, méghozzá a következőképpen:
Az előző évi (még másik blogomban leírt) idényértékelésemben már céloztam arra, hogy változásokra van szükség. Akkor ez volt a kívánságom:
"A mostani keretből:
a.) Feltétlenül ragaszkodnék:
Buffon, Chiellini, Giovinco, Marchisio
b.) Még maradnia kell:
Manninger, Cáceres, De Ceglie, Camoranesi, Sissoko, Diego, Felipe Melo, Candreva, Del Piero, Iaquinta
c.) Talán jobb, ha megy:
Cannavaro, Grosso, Grygera, Legrottaglie, Poulsen, Salihamidzic, Trezeguet
d.) Látni sem akarom a csapatban:
Chimenti, Zebina, Molinaro, Tiago, Amauri, Zaccheroni"
Nos, nézzük, kik távoztak ezek közül:
a.) Giovinco
b.) Cáceres, Camoranesi, Diego, Candreva
c.) Cannavaro, Poulsen, Trezeguet
d.) Chimenti, Zebina, Molinaro, Tiago, Zaccheroni
Ezek alapján tulajdonképpen elégedett is lehetek, hiszen a d.) pontból csak Amauri maradt, míg az a.) pont egyetlen távozója Giovinco. (Mindemellett ha Ama ment volna, és Gio marad, az számomra megfogalmazhatatlanul értékesebb lett volna)...
Két olyan játékos is elment, akik számomra igazi hősök (Trez, és Camo), ugyanakkor Ők sem lehetnek örökké a csapatban, a keretben, s a változások érdekében (szem lőtt tartva a játékosok igényeit is) azt hiszem, ennek meg kellett történnie. Sosem feledem a klubbért tett szolgálatát ennek a két játékosnak! Sok sikert Nekik a továbbiakban!
Két kölcsönben nálunk lévő focista is visszatért kölcsönadójához (majd onnan is tovább álltak): Cácerest, de leginkább Candreva-t még elnéztem volna Juve-szerelésben...
Diegonak én még adtam volna esélyt ebben az új társaságban, de nem igazán érezte az olasz focit (nem úgy a németet), s talán a csapatban sem érezte otthon magát. Kíváncsi lettem volna Rá még, de nem szabad erőltetni.
Cannavaro már nem tudta hozni első Juve korszakát, s jobb, hogy elment, ide mindenképpen kellett a vérfrissítés, ugyanakkor Poulsen számomra nagy küzdőképességével kellemes meglepetést okozott. Ennek ellenére mennie kellett.
Chimenti nagyon nem ütötte meg a csapat szintjét, Zebina talán a legkevésbé kedvelt Juve játékos volt nálam (egyszerűen féltem, amikor a pályán volt, nehogy kiállítsák, vagy ami rosszabb, nehogy öngólt vétsen).
Molinaro talán még maradhatott is volna, figyelembe véve a szegényes bal oldali védelmünket, de vele inkább többen lettünk volna, mintsem jobbak...
Tiago olyan volt számomra, mint aki akarattal nem akarna játszani (nem hogy jól, sehogyan sem) ebben a csapatban.
Zaccnak mennie kellett, mert muszáj volt egy új edző, akire jobban lehet építeni, és akinek jobban a kezében van a szakma.
Most pedig nézzük meg, kik érkeztek:
Pepe (Udinese): Szélsőnek érkezett, nincs Vele bajom, de nem tartom túl nagy játékosnak sem.
Storari (Milan): Kapus. Buffon sérülése miatt kell a kapus, de én tökéletesen bízok Manningerben.
Lanzafame (Parma): saját nevelésű szélső, de támadóként is bevethető. Kíváncsi vagyok Rá.
Martínez (Catania): ugyancsak szélső, esetenként csatár.Nem igazán ismerem, remélem, beválik.
Bonucci (Bari): Talán a legjobb vételünk a középső védő! Nagyon kellett már egy hasonló fickó a csapatba.
Motta (Udinese): Gondjaink voltak a jobb oldalon (is), ezért oda is kellett egy új arc. Bízom a srácban, a támadásokban egészen jó, remélem, a védekezésben sem okoz csalódást.
Krasic (CSZKA Moszkva): Nagy huzavona után került a Juvéhoz, és ennek örülök. Gyanítom, hogy csak a fizimiskája hasonlít Nedvedhez, s a játéka nem, de azért sokat várok Tőle a szélen.
Aquilani (Liverpool): Nekem tetszik a játéka, viszont hihetetlenül sérülékeny, és attól tartok, hogy ez Torinóban is jellemző lesz rá...
Quagliarella (Napoli): Gyors fickó, sok gólt várok Tőle, és azt, hogy frissülést hoz a támadósorba.
Traoré (Arsenal): Fiatal, és ügyes gyerek, aki gyors is, és a támadásokat is tudja támogatni, de elsősorban jó védőmunkát várok Tőle.
Rinaudo (Napoli): Tartaléknak jött a középhátvédekhez, remélem, hogy ha sor kerül a játékára, akkor határozott lesz!
Ezek után ez a Juve 2010-2011-es kerete:
Kapusok:
Buffon
Storari
Manninger
Costantino
Védők:
Motta
Chiellini
Bonucci
Traoré
Grygera
Legrottaglie
Rinaudo
De Ceglie
Grosso
Középpályások:
Krasic
Sissoko
Marchisio
Pepe
Martinez
Felipe Melo
Aquilani
Lanzafame
Salihamidzic
Csatárok:
Del Piero
Quagliarella
Iaquinta
Amauri
Edző:
Del Neri
A kezdő csapatot illetően ezek a gondolataim:
Kapus:
Buffon felépüléséig sem kell aggódni, mert minden kapusban bízok.
Védelem:
A széleken Motta és Traoré a két favoritom, középen pedig egyértelműen a Bonucci, Chiellini páros. Ugyanakkor a cseréket egyáltalán nem látom biztonságos megoldásnak.
Középpálya:
A középső középpályán bevethető 4 ember közül bármelyik kettő is játszik, én bízom bennük(Ha választani kell, akkor: Sissoko, Marchisio). A széleket illetően is hasonló a véleményem, de a Krasic, Pepe duót játszatnám elsősorban.
Csatárok:
Alexet mindenképpen kezdetném, és sok lehetőséget adnék Quagliarellának is. Csereként nagyot küzdene Iaquinta is, ugyanakkor Amaurit nem csípem, de ha gólokat lő, nem bánom, hogy játszik.
Végezetül csak ennyit:
Forza Juve!
Próbajáték féleség...
Ma kaptam egy e-mailt attól a csapattól,akiknek nem kellettem, hogy van hely a csapatban, és ha még akarok menni, hát Ők szívesen látnak egy próbajátékon, ahol megnézik, hogyan játszom.
Kedden lesz az alkalom, és én vegyes érzésekkel vagyok iránta.
1. Utánanéztem a csapatnak, és az eredmények alapján gyengébb, mint az a csapat, ahová azért nem mentem, mert nincs pénzem a tagdíjra.
2. Ez a csapat sokkal fiatalabb átlagéletkorú, mint a másik, és valahogy az az érzésem, hogy ügyesebbek is, s ellentétben a másik csapattal, ez utóbbi edzéseket is tart.
3. Mivel 6-8 évvel fiatalabbak, mint én, és én 11 éve nem fociztam, és évek óta a mozgást is hanyagolom, tartok tőle, hogy fizikálisan kevés leszek...
4. Ugyanakkor biztos, hogy úgy fogok hajtani, mintha az életem ezen múlna, hogy bizonyítsam, hogy helyem van a csapatban.
5. A másik csapatban nagyon tetszett, hogy van saját honlapjuk, ami nagyon barátságos, és jópofa, viszont "új csapatomnak" nincs.
6. Viszont az új lehetőségben nagyon jó, hogy zebra csíkozású mezük van, akár a Juvénak, és ellentétben a másik csapattal, ezt ők biztosítják.
7. Sohasem játszottam még nagy pályán meccset, s az teljesen más világ, mint a kis pálya, és még stoplis cipőben sem játszottam ezidáig.
8. Ugyanakkor a kis pályás foci sem lebecsülendő, és ott bizony nem vallottam szégyent.
9. Nagyon izgulok
10. Nagyon akarok bizonyítani.
11. Foglalt a 9-es és 19-es mez.
12. Ám a 39-es nem.
13. Ez a csapat messzebb van, mint a másik.
14. Ez a csapat biztatóbb, mint a másik.
15. Fogalmam sincs mi lesz.
16. Ezt nem akarom, nem fogom feladni.
Miért nem lettem focista...
A gyermekemberek fiú felének nagy része gyakran (napjainkban egyre ritkábban) álmodozik arról, hogy ha felnőtt lesz, akkor focista lesz belőle.
Az én álmom is az volt annak idején...
Óriási foci őrült voltam, s ez mára sem változott. Több tucat füzetet tudok most is mutatni, amik tele vannak mindenféle statisztikákkal, és a könyvespolcomon sem egy számjegyű a foci témájú példány.
Ami változott az az, hogy egy jó ideje már nem művelem gyakorlatban ezt a játékot.
Gyerekkorunkban minden nap fociztunk, méghozzá nem is keveset: az órák közti szünetekben elsőként vágtunk ki az ajtón, hogy a lehető leghosszabbra nyújtsuk a mini meccsünket, s ennek érdekében gyakran késtünk is a következő 45 percről.
Aztán amikor vége volt a sulinak, délután kimentünk a pályára és sötétedésig, órákig tartó meccseket játszottunk.
Nem okozott gondot a zord időjárás sem, ha esett, hát csatakosan, sárosan rúgtuk a bőrt. Ha tél volt, hát irány a tornaterem, de ha azt nem tudtuk elintézni, akkor csak egy kis konyhasót kellett csempészni valamelyikünknek, és a nagyon jeges részekre rászórva mehetett is a zsuga...
Nagy ritkán az is előfordult, hogy nem volt labda, de akadályt ez sem jelentett, mert eljátszottunk mi mindennel, legyen az flakon, egy fadarab, vagy akár az osztályteremben a szivacs.
Éjjel-nappal fociztam tehát, és mondhatom, egészen jól ment. Természetesen ezekről a kis meccsekről is vezettem statisztikát, és ezekkel is bizonyíthatom, hogy én lőttem a legtöbb gólt (bibibá). Ha az arányokat nézzük, akkor kábé úgy nézett ki a dolog, hogy mire a második legjobb góllövő elérte a száz lőtt gólt, én már kétszázötvennél jártam. (A szülőfalum tavalyi legjobb játékosa, aki 30 meccsen lőtt 41 góljával gólkirály lett a tavalyi bajnokságban, akkoriban ötöd annyi gólt lőtt, mint én).
A középiskolában már kevesebbet játszottam, de azért hétvégéken még otthon kijártunk a srácokkal 4-5 órákat focizgatni, a miskolci osztálytársakkal pedig két-három hetente teremben fociztunk, ezenfelül ott volt még a kolis foci és az iskolai osztályok közötti bajnokság. Itt sem ment rosszul a packa, házi gólkirály és Kolis bajnok voltam.
11 éve már, hogy csak nagyon ritkán focizgatok, nem nagyon vannak társak...
Na de nézzük csak miért nem lettem focista, ha már ez a cím.
Elsősorban azt kell okként felhoznom, hogy nem mertem elmenni edzésre, illetve nem mertem szólni senkinek, hogy focista szeretnék lenni. Az ifisták a szememben egyszerre voltak irigyelt játékosok, és nagyképű barmok. Miközben arra vágytam, hogy a csapat tagja legyek, nem akartam hozzájuk bekerülni, mert egy olyan társaság volt, akik nem tetszettek nekem. Aztán jött egy generációváltás, amitől kezdve már a haverok lettek a csapat tagjai. Ide beférhettem volna, hiszen semmivel sem voltam rosszabbak, mint Ők. Ugyanakkor volt bennem egy akkora félsz, amitől sosem tudtam megszabadulni...
Egyszer elkísértem a focicsapatot a csapatbuszon egy vidéki meccsre, és hazafelé a mellettem ülő havert megkérdezték, hogy akar-e a csapatban játszani, mert látták, hogy ügyes. Őszintén mondom: sokkal rosszabb volt, mint én, viszont állandóan ott lógott az edzéseken. Ebből következik, hogy az én hibám, hogy nem lettem focista: csak közel kellett volna kerülnöm a tűzhöz, és biztosan én is ott lehettem volna...
Nem áltatom magam, szinte a nullával egyenlő az esélye annak, hogy akármit is kereshettem volna a focival, de biztos vagyok benne, hogy a helyi csapatba befértem volna, és sok-sok gólt lőhettem volna. Nekem nem is kellett volna több, hiszen ez volt a gyerekkori álmom, s ha kicsit leleményesebb vagyok, ez sikerülhetett is volna...
Ám ez már csak örökös feltételezés marad: 32 vagyok, az álmoknak bilibe lógó kéz lett a vége, és ma már ott tartunk, hogy az említett gólkirályon és még néhány srácon kívül már kiöregedtek a haverjaim a felnőtt csapatból is, és hétvégén már a szomszéd lány, az egykori játszótárs 16 éves fia is bemutatkozott a felnőtt csapatban.
A focinak nagyon sok emléket köszönhetek, amit sosem feledek, ugyanakkor kissé fáj, hogy önhibám miatt, ezen emlékek többszöröséről maradtam le...
A doboz (The Box)
Amikor láttam a Donnie Darko című filmet, elállt a lélegzetem, mert egy olyan alkotásra találtam, amely bekerült a top 10 kedvencem közé, és amelyet számtalanszor meg tudok nézni, sohasem unom meg. Gyorsan ki is derítettem, hogy ki az a zseni, aki ilyen filmet készített "nekem". Richard Kelly a fiatalember neve, és ez volt az első filmje. Ezután sokáig nem lehetett hallani Róla, de úgy voltam vele, hogy sebaj, addig rongyosra nézem Donnie történetét, ugyanakkor epekedve vártam, mikor jön az új műremek. Aztán elkészült a második mozija is, de az nagyot hasalt mind a kritikusok, mind pedig a nézők előtt. Én még nem láttam, de ezek után nem is nagyon érdekelt, nem akartam, hogy összedőljön szememben a szobra. Idén bemutatták a harmadik filmjét is, amit ismét lehúztak... Bizony meg van annak is a hátránya, ha az ember rögtön elsőre nagyot robbant, hiszen nem könnyű tartani a magas szintet.
Vonakodva bár de esélyt adtam ennek a filmnek (Köszönöm Timmoczka az ajándékot!), s ennek az oka az, hogy valamennyire felkeltette az érdeklődésemet a történet.
Ám az előzetes hírek és az esetleges csalódás miatt félve kapcsoltam be a lejátszót.
Nehezen tudtam elképzelni, hogy hasonló színvonalú mozit kapok.
A doboz című film alaptörténete a következő:
Egy nap egy rossz külsejű titokzatos idegen egy dobozt hagy egy anyagi gondokkal küszködő házaspár ajtaja előtt. A dobozban egy szerkezet van, s mellé egy levél, amelyben egy ajánlattal állnak a házaspár elé, miszerint ha megnyomják a szerkezeten található gombot 24 órán belül, akkor egy millió dollárral lesznek gazdagabbak. Ám cserébe valaki, akit nem ismernek abban a pillanatban meghal.
Eleinte nem veszik persze komolyan a dolgot, de aztán mégis, így adott a nagy dilemma, hogy most akkor mi legyen. Mivel a játékidő 111 perc és nem 11, gondolhatjuk, hogy mit tesznek, és nyilvánvaló, hogy a következménye a dolognak nem pusztán annyi, hogy meghal valaki...
Azt gondolom, hogy ez az alapszitu igencsak teret ad a lehetőségekre, akár filozófiai boncolgatásra is. Ám a film egy másik irányba, egy titokzatosabb útra mozdul el.
S a végén a titokzatos idegen egy újabb ajánlattal áll elő...
Elárulom, hogy szerintem miért nincs esélye ennek a filmnek egy szintre emelkednie a Donnie Darko-val:
- A doboz messze nem bír olyan hangulattal, mint a Donnie Darko, s ennek a zene, pontosabban annak hiánya az oka. Persze nem arról van szó, hogy ebben a filmben nincs zene, de más a koncepció: itt sejtelmes filmzene hallható, melynek az a célja, hogy fokozza az izgalmakat, amik viszont nem nagyon vannak (de erről később). A Donnie Darko viszont kitűnő dalokkal van tele, amik zseniálisan adják vissza a kor és a film hangulatát.
- Színészi játék. A Donnie Darkoban elképesztő karakterek vannak, amelyeket valószínűleg élmény volt eljátszani, mert igazi KARAKTEREK voltak. A dobozban viszont csak a titokzatos idegent érzem erőteljesnek, míg Cameron Diaz szerintem nem illik ehhez a szerephez, nem hiteles, és csak szenved.
- Történet: Említettem a filozófia vonalát. Nos ez ebből a filmből kimaradt sajnos. Sajnos, mondom, mert azt gondolom, hogy tényleg sokat ki lehetett volna hozni ebből a szálból, és Kelly szerintem ebben nagyon erős, legalábbis a debütáló filmjének ez nagy erőssége volt. A dobozban valamiért úgy érzem, hogy a NASA-vonal erőltetett, és olyan mintha csak a játékidő húzására szolgálna. Nagyon érzem David Lynch hatását, de itt nagyon nem az a szint sajnos. Nekem például sokszor beugrott a Mulholland Drive, de sajnos nem azért, mert hasonlóan mély film lenne, hanem mert görcsösen olyan mély akart lenni...
Most ez az írás nagyon úgy néz ki, mint aki nagyon le akarja húzni a dobozt, és isteníti a Donnie Darkot (utóbbit alá is írom), és ezt a két film teljesen felesleges összehasonlításával akarja bizonyítani.
Nem rossz film a Doboz, biztosan jobb is, mint, ahogyan leírtam, és az is előfordulhat, hogy a Donnie Darko sincs olyan jó, mint amilyennek én látom.... Ugyanakkor van valami, amitől tartok. Nevezetesen az, hogy félek. Félek attól, hogy Richard Kelly éppen arra a sorsra jut, mint M. Night Shyamalan. Említett direktor is zseniális filmmel nyitott (Hatodik érzék), és ma ott tart, hogy önmagából csinál bohócot már-már gagyi filmjeivel. Nagyon bízom benne, hogy Richardnak sikerül az, ami Shyamalannak szinte már biztosan nem, és láthatunk Tőle még zsenialitást!
Ítélet: 6
Alapok
32 éves lettem, és ezt egy újabb bloggal ünnepelem meg...
Biztosan sokan unják már,akik ismernek, hogy állandóan blogokat hozok létre, és időnként új oldalam van az iwiwen, amihez persze új e-mail oldal is tartozik...
Megértem ezeket az embereket, mert már én is unom... Ezért aztán eldöntöttem, hogy csak egy oldalon leszek aktív mindhárom kategóriában. Már szinte a fejembe sem tudtam tartani a sok hülye oldalt...
Huhh, ez az oldal arról fog szólni, hogy miként képzeltem el az életemet, és hogy ezekből mi valósult meg, és ami nem, az miért nem. Azt tervezem, hogy igencsak kritikus leszek önmagammal, mert egyrészt nem lenne sportszerű másra kenni azt, ami az én hibám (még ha az is a könnyebb út), másrészt ha kritikus vagyok önmagammal szemben, akkor azzal talán fejlődnöm is könnyebb lesz.
32 éves vagyok tehát, és igazából egyetlen álmom sem teljesült (erről többet majd az "álmodozások" című kategóriába írok), ugyanakkor vannak dolgok, amikben igencsak jól állok, és jócskán a kortársaim előtt haladok (magánélet).
Ezekről a dolgokról bővebben majd itt, a "Piluságok" rovatban írok bővebben.
Nézzük is akkor, hogy miről fogok írni ebben a blogban: tulajdonképpen mindenről ami én vagyok: zenéről, filmről, irodalomról, sportról, mindarról, amit szeretek, és persze a családról, a barátaimról, a környezetemről.
Ugyanakkor biztosan nem lesz szó benne például politikáról.
Szeretnék gyakorta írni, de az idő nem túl sok, meglátjuk, mi lesz.
Egyelőre ennyi elég is.
Remélem, hogy a barátaimnak is fog tetszeni, amiket írok. Bár elsősorban magamnak írok, blogot, hogy egy helyen tudjam az emlékeimet, másodsorban a barátaim ezen az úton tudják meg legjobban, hogy mi a fene is van velem...
